Képriport
Mikor kezdett összegyűlni a Waldorfos csapat, úgy tűnt, hogy nagyon hasonlítunk egymásra, és nagyon jó érzés volt érezni, hogy milyen sokan gondolkodnak hozzád hasonlóan. Amint az építkezésről kezdtünk el tárgyalni, ez az érzés azonnal szertefoszlott. Kiderült, hogy nagyon, de nagyon különböznek az igényszintek. Éppen csak, hogy össze nem vesztünk. De az is lehet, hogy összevesztünk. Volt, aki kikérte magának, hogy ő nem engedi a gyerekét oviba, ha a vécé egy másik épületben van. Sok lehetséges megoldást végigfuttattunk, hogy hova építsünk, és milyen féle budit, de a kép elkészültének pillanatában még nem volt tiszta, hogyan oldjuk meg ezt a mocskos ügyet. Az óvó nénik nézegették neten a mobil vécéket, az igazgató néni előkereste azt a régi tervet, ami a terasz beépítéséről és mosdóvá alakításáról szólt, mi azon elmélkedtünk, hogy a teremből vagy az előszobából vágjunk le egy mosdónyi helyet. Egy szerencsés pillanatban felmentünk Attilával a padlásra, valami más ügyben, s megleltük ezt az installációt. Mindenkinek tetszett, mindenkit megmosolyogtatott, de végül mégsem lett közkiáltással elfogadva megoldásnak. Visszaraktuk a padlásra, ma is boldogan él ott, ha meg nem halt.